Zene és költészet metszéspontja

A melengetett bűntudat

Kiürült a ház, az udvar, a szív, a lélek, a menny és a pokol,
csak a semmi maradt, bennem és rajtam kívül, 
meg az üvöltés, a semmi fájdalmas üvöltése, 
amit senki sem hall, még én sem,
csak tudom és testem minden porcikája érzi, 
ájulás környékez, elhomályosodik minden,
semmi sem kivehető, pedig szeretném látni a hajót, 
az integető embereket, a mólót, a vizet, a kék égboltot, 
amelyen vidám bárányfelhők legelésznek,
szeretném látni a sziklát, amelyen térdre ereszkedhetnék, 
vagy legalább találnék egy üveg pálinkát, 
hogy lerészegedjem, megtörten, csendben,
vagy lenne hideg tél, jeges szél, 
hogy örökre elkéküljön a szám,
vagy lenne minden másképp, lenne a fehér, fekete,
lenne, ami nincs, amikor már a kiürült ház sem lenne, 
csak az elkényeztetett bűntudat,
a meleg szellő, a hegy és a tenger.

A zene és a költészet metszéspontja

Főhajtás Bertók István zongoraművészete előtt

Amikor a zongora megszólal, a szó minduntalan elhalkul,
hogy ne értsd az értelmét, csak érezd a súlyát,
az erejét, érezd, ahogy az alattomos, beképzelt szavak,
mint a kígyók baljóslóan rátekerednek a fa törzsére,
a hangszer egyedi, sokszor szelíden erőszakos hangjára.

A zongora úgy szól, mint a tenger, szélben haragosan,
szélcsendben megnyugtatón, és néha hívogatón:
„Ne félj tőlem, ne félj a merüléstől, ne félj a mélységtől!”

A szavak méregfogai meg egyre hatástalanabbak,
az ember, ha kellően bölcs, szép lassan,
egy beszéd nélküli birodalomba száműzi magát,
hogy a zongoraszóhoz költészetet szerezzen.